A minap olvastam egy cikket, a jégkirálynő effektusról. Bármennyire is rövid volt és jelentéktelen a cikk, sokkolt. Magamra ismertem. 

Nem szép dolog másokat beskatulyázni. Saját magunkat meg.. Na de nekem van önkritikám. Ha vissza kéne menni az időben, és felidézni hogy miből lett ez, én, aki most vagyok, ilyen amilyen, hát nehéz helyzetben lennék. 

Azt tudom,valamikor még nagyon tudtam szeretni. Minden pasiról elhittem,  hogy vele fogom leélni az életem, és bele akartam halni, amikor is kiderült, hogy ez a szori is almás. 

Aktívan kerestem a nagy őt. És akkor jött Ő. Legalábbis akkor biztos voltam benne.

Az ember beleszeret a másikba. Imádja, és mindent megtenne azért hogy viszont szeressék. Csak ez valahogy nem mindig akar összejönni. Vagy csak túl lassan. Ha egyoldalú egy kapcsolat, abba megsorvad az ember lelke. Egy kicsit minden nap meghal belülről. Küzd és csak küzd és egyszer csak elfárad. Nem abban, hogy nem bírja tovább, hanem abban hogy nem látja értelmét. Feladja. És amikor megpróbálja elengedni és beletörődni na akkor jön a váratlan -ám de persze aztán mégis csak nagyon is várható- fordulat..

Egy szerelmes férfinél édesebb nem is létezik. A bajok ott kezdődnek, amikor a szerelmes férfi birtokolni akar, és az érzéseivel elnyom minket. Félelmetes, hogy az az ember akiért nemrég hegyeket forditottunk volna fel és világokon mentünk volna érte keresztül, az hogy tud egyik pillanatról a másikra megijeszteni, taszítani, és a széttört lelkünk apró darabkái mögűl nézegetünk a füstön át csodalkozva, hogy ez hogy is történhetett meg.

PECH..ezt így hívják. Klisé. Az élet tele van klisékkel. Nem is tudom, hogy lesz-e olyan mikor kilép a világom a megszokott keretéből. Pedig ha valaki, na én aztán tudok lépkedni...

 

Visszatérve..

 

Amikor ezt a drámaian komikus helyzetet két ember évekig elnyújtja egymás között, kapaszkodva abba az érzésbe amit valamikor a másik iránt éreztek, magukat és egymást becsapva, nem csak hogy időt vesztenek de méginkább leépülnek érzelmileg.

A szív is, mint minden izom, elsorvad ha nem használják. Aztan, már éppen kellően megnyomorodva megpróbálunk tovább lépni. Hol így, hol úgy.

A többség az első nagy csalódás után bezárkózik. Nekem még voltak tartalékaim.

Egyszer éreztem. Tisztán éreztem, hogy megtaláltam a másik felem. Derült égből a villámcsapás. Csak jött és elsöpört mindent. Nem volt hosszú kapcsolat, sőt igazán kapcsolatnak se lehetett nevezni. Tudtam rögtön, hogy nem lesz könnyű. De éreztem, hogy kellő munkával igen is le tudom rombolni a falait. És evvel persze a sajátomat is. Ha két lelki sérült ember találkozik, abban az a jó, hogy mindegyik a másikat próbálja megmenteni és közben elfeledkezik a saját démonairól.

Aha. Gondoltam én, nagy naívan, a "de ő más" köd mögé bújva. És megint azon kaptam magam, hogy ismét belecsöppentem valamibe amit igazán csak én akarok. De még az is lehet, hogy én sem..

Fiúk! A nem, nem a te hibád (még nem vagyok túl az előzőn, most halt meg a kutyám, a munkám mellett nincs időm komoly kapcsolatra..etc) szöveg a legkevésbé sem jön be.

De igen is az én hibám, ha nem vagyok elég jó, ha nem tudok eleget tenni hogy megtörjem a jeget. Bár igaz, ha ti nem akarjátok, akkor tulajdonképpen tényleg a ti hibátok.

 Túl bonyolult. Hogy merjen az ember belevágni? Újra és újra? Hogy ne legyen egy sebzett nőből jégkirálynő? Hogy engedjek igy magamhoz bárkit is közel?  Bármennyire is szeretném, már nem merem. Nem tudom, hogy fogok-e tudni még úgy szeretni,  hogy nem rettegek a holnaptól. Bezárkóztam, és ugy teszek mintha minden rendben lenne.. Hogy várhatom el akkor, hogy ne verjenek át, ha én sem tisztelem magam annyira, hogy őszinte legyek magammal?!

Nem azt remélem már, hogy jön valaki aki megment. Magamat akarom megmenteni... 

Megosztás a facebookon